Vajon el tudjuk képzelni?

Steve Sem-Sandberg: A vihar

„…páran azonban ragaszkodtak a szokáshoz. Leginkább a gyerekek kedvéért, mint mondták. Az egész eseményt néhány héttel korábbra tették az évben, és álarcos ünnepet csináltak belőle. Csak boldog gyerekkori emlékeim vannak ezekről…” (170.) Ez bármelyik kortárs ünneplés jellemzése lehetne: elszakadt a vallásos-rituális-népies gyökerétől, helyette be- vagy kiöltözős, túlfogyasztásra buzdító alkalommá lett, amin minden klubnak, egyesületnek, családnak és egyéb közösségnek külön meg kell jelennie, hogy magát ünnepelje. Továbbá a felmerülő kétségeket az altatja el, hogy a gyerekeknek szükségük van a különleges alkalmakra. Egyaránt ráillik ez babonás vagy vallásos eredetű szokásokra és a nemzetállamok születésével párhuzamosan konstruált „néphagyományokra”.

Advent idején, amikor ezt a szöveget fogalmazom, még inkább csontig hatol a leírás. Steve Sem-Sandberg A vihar című regényében ugyanakkor nem a fogyasztói társadalom kritikája, hanem a generációkon keresztüli reflektálatlan továbbörökítés felmutatása a cél, egy sziget kis, zárt közösségének apropóján. Az a mechanizmus kerül középpontba, amire az álarcos felvonulás találó analógia, mert a hagyomány sokszor valóban véres múltat, nemzetsebet takar el, amely kibeszéletlenül egyre tovább fertőződik, míg az új generációk már nem is tudják, mi rágja őket, de a „gyűlölet és bizalmatlanság lankadatlan” (172.). A szigetlakó Andreas maga is erőszak áldozatává válik az álarcok alatt rejlők, az újonnan beköltöző villatulajdonosok gyerekei részéről, akik a második világháború alatt meg sem születtek még, és így a Birtok ura, a felvonulás eredeti célpontját jelentő Kaufmann nem is árthatott nekik semmit. Minden telkek és szigetek valahai tulajdonosa, a nácibarát norvég Quisling-kormány minisztere először mezőgazdasági kolóniát, majd a világháború alatt városi gyerekeknek természetközeli és élménygazdag nyarakat biztosító közösséget alapított, melyek azonban beltenyészetet és veszélyes orvosi kísérleteket takartak. Ahogy az elbeszélő, Andreas visszatértekor megállapítja, „[é]rezni a levegőben a savanyú föld éles, fanyar illatát, mint itt mindig: olyasmi eregeti ezt magából, amit már túl régóta homály fed.” (12.) A szigeten a megtévesztés és az elfojtás uralkodik, az álcák hiányokat fednek el, a regényvilágban mindennek több rétege van, szó szerinti és szimbolikus jelentések íródnak egymásra.

A norvég születésű svéd író (és újságíró, kritikus, műfordító) új regénye Norvégia még bőven kimerítetlen nácikollaboráns múltjába vezeti be az olvasót. Sem-Sandberg ebben a művében sem távolodik el messzire a hatalom jellemrajzától és az áldozatok erőszakossá válásának vizsgálatától, még ha ezúttal nem is emel archív dokumentumrészleteket vendégszövegekké, hogy megtörtént eseményt láttasson új fénytörésben, mint ahogy az Azok a szegény Łódźiak és a Theres esetében, de még olyan egyértelműen beazonosítható kiindulópontja sincsen a fikcionalizálásnak, mint a Kiválasztottaké. Helyszínül egy szigetet választ, ami nagy hagyományú, kézreálló allegóriája a társadalomnak. A regény jelentésrétegeinek fölfejtését a kihagyásos történetvezetés mellett segíti az általánosító nyelvezet is. Az időtlenség és a változatlanság érzetét keltik a narrációba ágyazott totalizáló kifejezések: „amit soha egyikünk sem tartott teljesen valósnak” (265.); vagy: „a szigeten mindenki mindig is hazudott.” (158.) Amennyire könnyen behelyettesíthető így Andreas, Minna és Johannes helyébe az egész (norvég) társadalom, annyira erősen le is szűkíti ez a fekete-fehér mondatszerkesztés egy pozitív végkimenetel lehetőségét. Ezen a nyelven elmesélve a joghurtreklám is végletessé és sötétté válna.

Andreas a nevelőapja, Johannes halála után foglalja vissza a Sárga villának nevezett romhalmazt, ahol gyerekkorát töltötte, hogy jelezze az új betelepülőknek, ez nem lesz eladó, s hogy egyúttal átnézze a házat, mit lehetne megőrizni. Azt, hogy Minna, akivel testvérként nőttek fel, még él-e, sokáig egymásnak ellentmondó mondatokkal fedi el a regény. A Lehman házaspár – akik Johannes szerint Andreas és Minna vérszerinti szülei voltak – vagy repülőgép-balesetben haltak meg, vagy Amerikában élnek és soha nem jöttek haza a gyerekeiért. Kaufmann, Johannes valahai munkaadója, akinek köze lehetett Minna és Andreas örökbeadásához, egész családjával együtt halott. A kikérdezhetők között maradt a morózus Carsten úr, a valahai intéző, a kedves szomszédok és az átnézendő holmi. A közműveket már kikapcsolták a villában, és sok esély nincs arra, hogy a férfi bármi megnyugtatót talál az örökségében.

Andreas, korlátozott tudásának köszönhetően, megbízhatatlan elbeszélője a valahai kolónia falanszterbe költöztetett, belterjes viszonyainak. Nem véletlen, hogy a mottó is Shakespeare azonos című drámájának legtudatlanabb, leginkább célt vesztett szereplőjétől, Calibantól származik. A színdarabból nem egy szereplőt és fordulatot be lehet azonosítani, miközben a vihar elsősorban Andreas lelkében dúl, de a szigeten is, hiszen az éghajlatból fakadóan minden egyes nap esik az eső. Mégis megcsillan néha a humor az elbeszélésben, ahogy a zivatar is csendesedik, és a felhőzet mögül kibukkan a nap. Például ebben az első olvasásra jelentéktelennek tűnő anekdotában: „Guddal asszony a harmincas évek közepe óta cselédként dolgozott fent a Birtokon, de az utóbbi időben egy akkoriban gyengeelméjűségnek nevezett betegségben szenvedett, jóllehet a szigeten mindenki tudta, hogy kleptomániáról van szó.” (44.)

A vihar azok közé a regények közé tartozik, melyet az események hosszútávú hatása foglalkoztat, inkább a személyesen elszenvedett következmény, mint a borzalmak maguk. A fókuszba ezért a rettenetek elbeszélése helyett az kerül, hogy a traumák kibeszéletlensége és feldolgozatlansága generációkkal később milyen hatással van egy közösség tagjaira, és lehetséges-e túllépni rajtuk, amikor már nincsenek is tanúk. Ezt teszi lehetővé a spirálszerű narrációs technika, mely az emlékezetet modellezi. A míves mondatokat – látszólag átláthatóan, célszerűen – mintha csak az emlékezés asszociatív ritmusa szervezné nagyobb egységekbe. Ahogy azonban a spirál egyre közelebb kerül a legfájdalmasabbhoz, úgy tesznek szert jelentőségre az új részletek fényében a korábban színleg csapongó, kisszerű epizódok is; helyükre kerülnek, hogy hozzájáruljanak az identitáskrimi lehetséges megoldásához.

Andreasnak rendelkezésére állnak Kaufmann – rendőrség elől Johannesnél rejtegetett – régi, háborús naplói, botanikai értekezése, továbbá a Johannes és Carsten közötti megmagyarázatlan nyugták. Ezekből nem derül ki sok, azt azonban cáfolják, hogy Kaufmann valójában jó ember volt, hiszen soha egyetlen nácit sem engedett be a szigetekre; mindig ezzel védte ugyanis a gyerekek előtt a sofőr Johannes volt főnökét, s közvetett módon a maga múltját.

Andreas gyásza nemcsak a cselekmény és a szereplőábrázolás szempontjából bír tétekkel, ennél talán jelentősebb is, hogy hiteles apropót ad emlékezésre, kutatásra, még ha nem is Johannes a valódi kulcsfigura. És az sem von le az eljárás értékéből, hogy ez sem Sem-Sandberg eredeti megoldása: az ő írói erőssége a hagyomány továbbépítésében van, formai megközelítése egyértelműen kortárs, de a markáns újítás szándéka távol áll tőle. A spirál középpontja, a valódi főszereplő Minna. A férfi a testvérének hitt és rajongásig szeretett idősebb lányt szeretné megfejteni, kettejük múltját, örökbefogadását, nővére személyiségét, eltűnését. Minna a szereplők között lélektani igénnyel ábrázolt jellem, a legérdekesebb és a legtragikusabb karakter, az erőszak ártatlanul, gyerekként viselt áldozatának fő megtestesítője. Mivel pedig „emlékezettel nem mérhető az idő ezen a szigeten” (8.), amikor a fennmaradt forrásokból többet nem lehet már kihámozni, Carsten úr pedig nem hajlandó segíteni a maga tudásával, Andreas nyomozása a képzelőerőhez fordul, ahhoz az eszközhöz, amely épp Minnának tulajdonított képesség.

A tetőpontra a saját otthon visszavételének lehetősége már elveszett. Válaszok reményében Andreas a Birtokra is betör, az üres házban Kaufmann lányának holmija között talál magyarázó erejű fényképeket arról, kik is lehettek a szüleiknek mondott Lehmanék. De amikor már felidézett mindent – az üvöltő kamasz Minnát, a fiúkkal lógó Minna promiszkuitását, a felnőtt Minnát, akinek munkája és párkapcsolata van a városban, és csak nagyon nehezen, kölcsönös fájdalmak árán, részlegesen sikerül újra felvennie a kapcsolatot általa mostohának gondolt testvérével –, és amikor már az újonnan szerzett fényképeket is mind átnézte, akkor a krimipanelek kiforgatásával Andreas elképzel egy teljes képet. Ezen helyükre kerülnek ugyan a korábbi anekdoták, megvilágító erejű a megsejtett magyarázat, de bizonyíték és élő tanú híján csak a megbízhatatlan elbeszélő hipotézise maradhat a sziget urának radioaktivitással kísérletező múltja. Feltételezés csupán a rokonsági viszony, ami miatt Minna nagyvilági nőnek öltözve feljárhatott Carstenhez, majd megölhette annak lovát. Ez a hiány regénye: a szerető gyerekkor és család hiányáé, a fény és kiút hiányáé, az elszámoltatás hiányáé, végső soron a bizonyosság hiányáé.

Ahogyan a kezdőmondat is előrevetíti, minden eleve kilátástalan: „Nem kellett volna visszatérnem a szigetre…” (7.). Shakespeare-nél leleplezhető az árulás és visszaállíthatók az eredeti viszonyok, Ibsen már megírta, hogy az igazság valójában nem szabadít fel, de Sem-Sandbergnél igazság sincs, szabadság sincs, csak diszfunkcionális család és hasonlóan működésképtelen társadalom. Az elképzelt rémségeket pedig még megrázóbbá teszi, hogy Andreas valójában magában hordozza őket, az elől pedig nincsen menekvés. Mert az elbeszélőről, a felnőtt, városi életéről valójában szinte semmi sem derül ki. Fő jellemzője másokhoz való viszonya, például ahogyan hosszasan nyomozott Lehmanék után Amerikában. Egyrészt személyisége magva a keresés, a múlt feltárása, másrészt ez is csak Minna miatt fontos, ezért kétszeres a hiány. És mivel betölthetetlen űrt hordoz magában, így minden napra csak a vihar marad, meg az a néhány notesz, amit az örökségből kivisz magával a tóra, de – az olvasó számára belátható – terv nélkül, és mert ott már gyülekeznek a felhők, szükségszerűen érkezik majd a hajótörés. Shakespeare-nél ezzel kezdődött a történet, Sem-Sandbergnél itt végződik. És hogy ne lehessen eltéveszteni az allúziót, a tó mint nyílt tenger szerepel, egy sokadik képletes szerkezetben.

Steve Sem-Sandberg: A vihar, ford. Veress Dávid. Budapest, Jelenkor, 2024, 275 l.